Szülő mint Tanító

 

A napokban akadt a kezembe az Okosbaba szemináriumon szerzett, képeket tartalmazó CD-m, amelyen a következő logó áll: “Az én professzorom a mama.” Ez nagyon tetszett már akkor, amikor megkaptam, azt hiszem, a fő motivációs tényezők közé tartozott ez a mondat ahhoz, hogy egyáltalán belevágjak.

Azóta sokszoroson átérzem ennek a jelentőségét. Sokkal több múlik rajtunk, szülőkön, hogy merre, hogyan indul el a gyermekünk élete, mint ahogy azt gondolnánk. A gyermekünk első szellemi vezetői mindenképpen mi vagyunk. Fokozottan érvényes az új gyermekekre, vagy kristálygyermekekre.

Mivel alapvetően a példából tanulnak, a vizet prédikál, bort iszik módszer nem fog működni, vagy legalábbis nem azt a hatást váltja ki, mint amire számítunk. Általában az élethez való hozzáállás mintáját mindenképpen mi adjuk. A kristálygyerekek egy része az első életét tölti a Földön, valakitől kezdettől fogva tanulniuk kell, hogy hogyan is kell itt élni. Néha még a viccekkel és az “átvitt értelmű kifejezésekkel” is vigyázni kell, mert a gyerekek azt hiszik, az tényleg úgy van, és szó szerint értelmeznek mindent. Ők a lehetőséget hozzák el nekünk a spirituális életvitelre, és együtt össze tudjuk hangolni a kettőt.

Ebből az aspektusból másképp kell kezelnünk az ismeretek átadását is. Egyrészt a gyermekek alapvetően nagyon kíváncsiak. A motiváció az ismeretek befogadásához, a tanuláshoz szerintem jórészt azon múlik, hogy milyen mértékben válaszolunk a kérdéseikre, még arra is, amit százszor tesz fel egy nap. Ha rendszeresen válaszolunk, nemcsak a tudása, illetve a befogadóképessége nő meg, hanem folyamatosan érzékeli, hogy ő fontos. Viszont a kérdezősködésről nagyon hamar le is lehet szoktatni a gyereket. Ha úgysem kap választ, egy idő után nem próbálkozik.

Másrészt szerintem a rengeteg mindenféle kutatás ellenére nagyon keveset tudunk a gondolkodás működéséről. Van persze egy csomó dolog, ami a három dimenziós, materiális szinten mérhető, és ebből leszűrjük a sokszor rendkívül korlátozó megállapításainkat. Balogh Béla a Végső valóság című könyv első részében ismerteti azt a természettudományos kutatásokra alapozott véleményt, miszerint az agy nem képes gondolatokat létrehozni. Ez valahol egészen máshol történik, semmiképp a lényünk materializált részében, a testben. A spirituális szintet egyelőre nem nagyon tudjuk mérni, sokszor úgy teszünk, mintha nem létezne. A kristálygyermekek pedig sokkal inkább spirituális lények, mint az azt megelőző generációk, elképzelhető, hogy ők messze túl vannak a korábbi gondolkodási és tanulási módszereken.

Meg Blackburn Losey a Ma gyermekei című könyvében ezt holografikus gondolkodásnak nevezi. “A ma gyermekeinek másképp jár az agyuk. A lineáris logika helyett osztályokban gondolkoznak. Erről úgy alkothatunk fogalmat, ha elképzeljük, hogy ezeknek a figyelemreméltó gyermekeknek a feje sok apró fiókkal van tele, amelyek mindegyike más-más jellegű információt tartalmaz. A fiókok osztályok szerint és gyakran egyszerre, együtt nyílnak ki. Ennek eredménye a figyelemhiányos és figyelemhiányos hiperaktivitási zavar tüneteire hasonlíthat, mivel nem ismerhető fel, hogy  a gyakran bámultra méltó sebességgel egyik tárgyról a másikra váltó gyermek milyen irányt követ. Amikor gondolkoznak, a ma gyermekei képesek témáról témára ugrani, felismerik és későbbi használatra elraktározzák az adatokat, vagy addig folytatják ezt, amíg elegendő információt szereznek, amelynek összességének értelme már körvonalazódni kezd. […] Az igazság az, hogy ezeknek a gyermekeknek nem kell sokáig gondolkodniuk a dolgokon, ha szükségük van egyáltalán erre, mert már gondosan elrendezték az információkat  későbbi használatra! […] Amikor aztán nehézkesebb lineáris logikáját használva mindenki más igyekszik követni őt,  a tehetséges gyermek unatkozni kezd, és lassan elfogy a türelme. Türelmetlensége rendszerint neveletlen viselkedésben nyilvánul meg. Nem kap eleget, ami ébren tarthatná az érdeklődését. […] Tudatosan és szándékosan egyszerre több feladatot hajtanak végre, és közben soha nem veszítenek el egyetlen fonalat sem.”

Amit én ebből a saját gyermekeimnél tapasztalok: egyszerűen vágynak arra, hogy elárasszuk őket mindenféle információkkal. Nemcsak a fizikai terhelést igénylik, hanem a szellemit is. Teljesen magától értetődőnek veszik, ha egy négyperces “foglalkozás” alatt 3-4 különböző témával “dobálom” őket. Az pedig a múlt hét élménye volt, hogy igenis tudnak egyszerre legalább két dologra figyelni teljes mértékben. Benivel éppen sakkoztunk (egészen pontosan az alaplépéseket tanultuk), közben Blanka az országfelismerős “beszélős” térképes játékkal játszott. Beni szinte az egészet tudja már, Blanka a harmadát, de egyébként sem szeretett volna “szabálykövetően” játszani vele, csak úgy, ahogy neki tetszik. Ez viszont Benit zavarta. Így párhuzamosan és fennakadás nélkül sakkozott, és Blankát javította a térképes játékban.

A Doman módszerrel pedig hihetetlen módon kiterjesztettük a gyerekek érdeklődését. Mivel a tapasztaláson túl más ismereteket is bőven kaptak már azelőtt, hogy tudtak volna beszélni, tulajdonképpen  elébe mentünk a kérdéseknek. A gyerekek elképesztően jó látják az összefüggéseket, az ötéves már sokszor attól a visszakérdezéstől, hogy “te mit gondolsz erről”, gond nélkül megválaszolja a saját kérdését, néha olyan logikai csavarokkal, hogy szóhoz sem jutunk.

A Doman módszer lényege pedig az, hogy kinyissuk a gyermeket a világra, nem pedig az, hogy idő előtt elvegyük a kedvét a tanulástól. Éppen azért bármit, amit tanítunk, úgy kell kezelnünk, mint egy ajándékot. Én, a szülő átadom, amit jónak látok, de nincs értelme számon kérni, hogy mit kezd vele, vagy mit nem kezd és miért. Magyarán nem az elsajátított ismeret a lényeg, hanem az öröm, amit maga a folyamat okoz mindkét félnek, valamint az, hogy ha szükséges, az adott ismeretet tudja használni. Ugyanis nem pusztán a tudás a hatalom, hanem a felhasznált tudás. A gyerekeknél pedig azt látom, hogy számukra értelmetlen a tudást csak azért használni, hogy megmutassák, hogy tudják. Ha úgy érzik, tudnak vele segíteni valakinek, vagy éppen tanítani akarnak, minden előjön belőlük, amit gondosan elraktároztak.

Van-e tehát annak létjogosultsága, hogy a szülő tanítsa a gyermekét? Szerintem sokkal jobban, mint bárki másnak. Ma sokkal jobban, mint eddig bármikor. Amennyiben képes szívvel-lélekkel, teljes odaadással végezni azt. Egyrészt mi vagyunk az első szellemi vezetői. Másrészt az oktatásunk alapvetően a lineáris logikára és tanulásra épül, ami nem mindig célravezető, illetve a gyereknek túl lassú.  Más nem fogja megtenni helyettünk, hogy a gyermekünk egyensúlyban, és magával összhangban legyen.

De nem szabad elfelejteni, hogy szellemi vezetőnek lenni nagy felelősség is, ezért fontos, hogy szülőként rendszeresen dolgozzunk önmagunkon, fejlesszük az önismeretünket, önbecsülésünket. Nem kell tökéletesnek lennünk, de egy önmagát jól ismerő, önmagát szerető, és önmagára is időt szánó szellemi vezető nagyon sokat segíthet abban, hogy a gyermek is önmagára találjon és boldog legyen. Annyi más helyről kapnak majd ezzel ellenkező szemléletet, legalább mi legyünk számukra a biztos pont.

Kováts-Szőcs Anita – gyermek és szülőfejlesztő – A Jövő Legendáriuma szerkesztője   🙂

http://egymast-tanitjuk.hu/doman-modszer/szulo-mint-tanito

 

Ex Libris - Kalendárium a Kereteid Kitörléséhez - AJÁNDÉK pdf: http://kerekegeszember.hu/ajandek-naptar/

Porszem Meséi - mesekönyv részlet AJÁNDÉK pdf - felnőtteknek és gyerkőcöknek: http://kerekegeszember.hu/porszem-ajandek/