Két hattyú

Az idő kezdete óta kereslek – mondta a lehetséges a lehetetlennek – és egybeforrt vele.

… Egyszer volt, hol nem volt…

Tündérország szívében, a legszebb fenyves leggyönyörűbb mezején, a halál és a halhatatlanság vize összeömlött a Tiltott tóban.

A halál vizében fekete hattyúk úsztak nap, nap után, a hallhatatlanság vizében pedig fehér hattyúk fürödtek. A tündérek és manók nem féltek a halál vizétől, sem a fekete hattyúktól, de az állatok elkerülték őket. A tó pedig, ahová a két folyó árasztotta vizét, mindig sima volt. Ott nem szabadott inni, fürdeni, az tiltott terület volt tündérlakók számára.

Egy tavaszi vihar égzengése, mennykövei, fákat kifordító szélvihara után egy tehetetlen, sérült, madártest zuhant a tó mellé a halál vize oldalán. Éppen csak lélegzett, mikor a tündérek megtalálták.

– Hattyúforma pedig… de nem a Tündérségből való, mondta az egyik.

– Eltört a szárnya és csupasz a nyaka is, megégtek a tollai – mondta a másik.

– A szeme… a szeme is beteg – mondta a harmadik.

– Vizet… – suttogta a hattyú alig hallhatóan. A tündérek ijedten összenéztek, honnan hozhatnának gyorsan vizet hirtelen, ami élteti őt és meg nem halassza.

– Gyorsan-gyorsan, riasszuk a tündérnépet, addig is a tó másik feléről hozzunk neki friss harmatot violavirág kelyhében.

Miközben szétszéledtek harmatot gyűjteni, odaszállt egy fekete hattyú a vízből a nagy hangzavarra. Nézte-nézte a tehetetlen testet és egy ismeretlen érzés kerítette hatalmába. Szerette volna megitatni – de tudta, hogy a halál vizétől meghal. Szerette volna helyretenni a szárnyát, hogy jól forrjon össze- de tudta az érintésétől elpusztul. A hallhatatlanság vizéből sem hozhatott neki, mert akkor bár hallhatatlanná válik, de ebben a beteg megtépázott, mozdulatlan testben lesz hallhatatlan. A tó vize pedig tiltott terület volt.

Nem tudta mitévő legyen. Nem értette az érzést a szívében.

Ő, fájdalmat az égbe vinni született, visszaadni a lelkeket a Napnak. Mi ez a félelem benne, hogy nem látja többé ezt a beteg jövevényt? Miért fél magával vinni ezt a fényes lelket?

A tündérek közben visszaértek és hordták a vizet szépen sorban a beteg hattyúnak. A fekete hattyú odatelepedett a fehér mellé, jó távol, hogy hozzá ne érhessen és figyelte hogyan gyógyítgatják a tündérek. Felkötözték a szárnyát, lapulevél csészébe öntötték a friss harmatot és odatették a csőréhez, hogy tudjon inni ha felébred álmából.

A hattyú szépen gyógyult, a szerető gondoskodástól. Repülni még nem tudott és egyik szemére sem látott, de már szívesen úszott volna egy csobbanásnyit. Érezte a víz illatát, a tündérkezek simogatását és hallotta egy másik hattyú hangját is. Elkezdett beszélni, hogy megtörje a csendet…

– Hálát adok a villámnak és a viharnak, hogy idesodort. Olyan szép itt minden, hogy látnom sem kell mégis tudom. Amiről azt hittem lehetetlen, mégis lehetséges.

– Mi az? – kérdezte kíváncsian a fekete hattyú.

– Fény nélkül, víz nélkül és szárnyak nélkül is boldog vagyok – felelte a fehér – csupán attól, hogy itt vagy a közelemben.

A fekete hattyú elmorzsolt egy könnycseppet a szemében és nagy-nagy szívdobogások közepette azt mondta: mesélj magadról!

És a fehér hattyú mesélt az életéről, az emberekről, a tavakról és a többi hattyúról akikkel együtt szokott repülni az égen. A fekete csak csodálta, hallgatta, gyönyörködött benne, de nem mert közelebb menni, nehogy elveszítse.

A beszélgetésektől fényességbe borultak a napok, ragyogóbb lett a táj és kékebb lett a tó…

– …és te mit őrzöl a szívedben? – kérdezte egyszer a fehér hattyú.

Nagy csönd ereszkedett közéjük, mire a fekete hattyú mégis elmondta, hogy ő viszi a halál vizétől a lelkeket, az aranyba forduló Naphoz…

– Első pillanattól éreztem, hogy a halál hattyúja vagy és mióta hallom a szíved dobbanását, tudom, hogy mégsem vagy az – mondta a fehér hattyú és elindult nagy-hirtelen, maga után húzva törött szárnyát a tó felé.

– Nem szabad arra menned, tilos a tóban fürödni! – kiabálta a fekete hattyú de a fehér már bele is bucskázott a kékes víztükörbe. A fekete hattyú rémülten kapott utána, hogy megmentse, miközben elfelejtette, hogy halált hoz az érintése. De a hirtelen mozdulattól ő is a tó vizébe esett…. Oly közel ért a másikhoz, hogy csobbanásukban csókot váltottak….

….Az Élet a Halállal egyetlen szerelmes csókban összeforrt…

A tó ezt a varázslatot megérezve, összemosta az élettől és a haláltól való félelmeiket szivárvánnyá és az ég közepére helyezte 🙂

Azóta csodák csodájára két hattyú úszik Tündérország szívében. A fekete az Újjászületés hattyúja a fehér pedig a Föld, az Élet hattyúja. Szerelmük csókjától a Tiltott tó vize a Lehetőségek tavává vált.

A Két hattyú meséje Porszem Meséinek Első Könyvéből való – a 13 Lélekrezgésünk egyike 🙂

Ha a LELKED minden darabkájáról szeretnél olvasni, akkor katt ide:

http://kerekegeszember.hu/porszem-mesei/

<3